MŰvészetet facsartunk álarcunk köré, hogy tökéletesebbnek tűnve ragyogjon a semmibevett napnak tűzbe haló alkonyán, és a lágy fényben tükrözzön valami olyat, amit mi nem merünk, amit mi nem tudunk, ami nem is létezik. Kapkodunk újítani s közben ujjainkat véresre kínozva vonulunk valami nagyon látható, hallható, de számunkra kitapinthatatlan lidérc előtt. Az állandóság fojtogató tükre kísért minden sarkon amin befordulsz. Követ mint a gondolatod a fejedben a közeli rágógumikaja szaga után, ellenállj-e annak, ami a célod. A nagy beolvasztás. A nagy megkülönbözés. TömegKözlekedés. Tömeg. Közlekedés. Tömeg közlegény. Közlegény szállítás. A célpontra. Megtörtént. Stop. Állandóság.
Stop.
Álljunk meg egy pillanatra. Ahol a közlegény kiszáll a gépből átadja magát egy másik állandóság és újító szellem kotyvaszának. Rugdosná a határokat ha megtalálná. Állandóan állunk és simogatjuk a földet, nem lépve túl ugyanazon a ponton soha. Talán csak a kivételesek. Állandóan Állunk és Álmodozva várjuk Állunk hol olvad egybe árnyunk Álarcával. Talán csak én látok minden mögött mást...
Nem látjátok merre folyik a folyó? A kételkedő, hánykolódó, tettrekész mégis álmodó lelkeket a vízben? Csak bámulnak a szürkülő ég felé, égetik a hájukat hogy eltakarják a realizmus szűkre fűzött derekának érthetetlen törvényeit. Miért nem lehetünk önmagunk, miért bódít ez a szürke, hugyszagú levegő?
Most nem fáj semmi, mégis gyönyörűen sírok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése