Illusions.

Szikkadt párbeszédeket fűztek véget nem érő lánccá még mielőtt a nap lement volna. Sietniük kellett, hiszen napjainkban kevés idő jár ki egy-egy embernek. Mi az 24 csörömpölve guruló óra egy folyton folyvást lüktető formának.. Túlon túl kevés, még talán ahhoz is, hogy elmerengjen néha a szárnyalás rejtelmein, vagy akár céljai fojtogató levegőjének veszett kapkodásán. Nem tudom hova születtem, nem ismerem ezt a világot, pedig anno annyira kézenfekvő volt. A pirítóssütő végezte a dolgát, a nappalokat éjszakák követték, a zoknit pedig anyukám húzta reggel a lábamra. Minden rendben volt, legalábbis én szerettem ezt hinni. Szeretném ezt hinni. Szeretem ezt hinni. Igen, igazán kellemes dolog ez. Elfogadni mindig sokkal könnyebb lesz, mint szembeszegülni s miért választanám a nehezebb utat? Hömpölygöm én is hullámként a metropoliszok őrjöngő sivárságában és teszem a dolgom, amit számomra rendeltek. Vagy én rendeltem magamnak, akár az esti nasit. Így megy ez, azt hisszük, kaptuk amit megérdemeltünk, vagy épp nem kaptuk meg, pedig senki nem tesz a másikért, főleg nem értünk. Ha nem szereztük meg, hát kapaszkodjunk erősebben és fuldokoljunk míg a vihar el nem csendesül. Kapálózzunk, hátha észrevesznek, haljunk kínhalált vagy izmosodjunk s másszunk vissza hajónkra, tegyünk magunk vezetővé, a kapitány azt hisszük úgyis bármit megtehet. Vagy változtathat.

Ez napjaink leggyönyörűbb illúziója, a változtatás lehetőségébe vetett remény. És nem hiszitek el, hiába mondom nektek, innen már nincs visszaút. Más sem parancsolhat takarodót, hiszen szabad emberek vagyunk. Persze, hogy szabadok, hiszen választási jogunk van, lehetőségeink, feltett kérdések, mégis egy irányba vezet az út. Vannak, akik képesek látni a fényt az alagút végén, mások csak a sötétet és azt hiszik, ha körbe-körbe forognak, új utakat taposnak ki, úgy érzik, saját álmaikat hajhásszák és talán sikerülhet. Nem dönthetek afelett, ki a boldogabb. Én a fényen túlra szeretnék látni, de azt hiszem megvakultam és csak a sötétség maradt rám is minden válasz tudatában. Ez a legborzalmasabb érzés, amiről csak valaha álmodtam. Hallom ahogy reménykednek, ahogy győzködik egymást, ahogy erőt súgnak egymás fülébe, s nem vagyok képes megszólalni, kifáradtam már, s azt hiszik, egyáltalán nincs rám szükségük. Reménykedem hát én is, talán igazuk van..